Az alábbi munkák a 10. évfolyam anyagához kapcsolódva születtek.
Csokonai Vitéz Mihály A Magánossághoz, A tihanyi Ekhóhoz, A Reményhez c. műveivel való megismerkedés előtt a diákok ráhangolódásként azzal foglalkoztak, ők miként képzelik el a reményt, a magányt vagy a visszhangot.

Kovács Vivien munkája
Osztály: 10/A

Kávészünet

A hely és az idő nem fontos, mivel bárhol, bármikor megtörténhet.

Meleg kávéillat lengi be a teret.
Minden asztalnál érezhető a jókedv s az öröm. A sarokban egy középkorú hölgy várakozik.
Hosszú, egyszínű, klasszikus fazonú, szürke szövetszoknyát visel egy fekete garbóval.
Haja tarkóján szorosan hátrafogva. Szinte észrevehetetlen.
Csak bámul maga elé és a kezében a zsebkendőjét gyűrögeti. Láthatóan zavart és ideges.
Kerüli az emberekkel a szemkontaktust, folyamatosan a kopott órát bámulja a kezén, amit még a férjétől kapott.
Már megint megállt, "Majd holnap hazafelé beadom az óráshoz" - fut át az agyán.
Friss fuvallat érkezik a kávézóba. Nadin Monicahoz lép.
Parfümjének üdesége méterekkel megelőzi. Csintalan szőke tincsei derekát verik.
Ballonkabátját a fogasra akasztja, alatta halványzöld koktélruha.
- Hello, Monica - huppan le Nadin az egyik székre.
- Szervusz, Nadin - köszön vissza halkan.
- Több mint egy hete nem beszéltünk, de látom, nálad semmi sem változott.
- Már egy hete?! Hogy repül az idő... vagy épp áll?! - halványan az órájára mosolyog. Pont ma egy éve, hogy megérkezett a végzetes távirat.
- Sajnálom. Tudom, rossz neked. Én még mindennap bizakodva ébredek, hogy az enyém még előkerülhet.
Halvány köhintés rezzenti fel a barátnőket.
-Ó, Barbara, már itt is vagy? - kérdezik egyszerre.
Fehér kiskosztümben, áttetsző bőrrel, víztiszta szemekkel magasodott feléjük.
- Már itt is vagyok -válaszol. "Új hírek a frontról" – mondta a rádió.
- Mivel szolgálhatok, hölgyeim? - szakítja félbe a beszélgetést az ősz halántékú pincér.
- Egy kávét kérek cukor nélkül - válaszol Monica.
- Én egy hosszú kávét kérek, tejszínnel és három cukorral - felel Nadin.
- Barbara?
- Én egy hosszú kávét kérek, tejszínnel és három cukorral.
- Köszönöm Barbara az információt, hazafele beszaladok a városházára, hátha jó hírek várnak.
- Jó hírek várnak - mosolyog Barbara.
Hirtelen szirénák zúgnak fel. "Mindenki az óvóhelyre. Hagyják el az épületet!"
Rémült emberek tülöngenek a pincébe vezető lépcsőn.
Nadin és Barbara magával vonszolja Monicat.
- Ma talán mindennek vége...
- Dehogy Monica, minden rendben lesz.
- Minden rendben lesz - nyugtázza Barbara.

1. MÓNIKA
- görög eredetű; jelentése: magányos, egyedül élő.
2. NADIN
- orosz eredetű; jelentése: remény, reménység.

Volt egy álom

Vörös hold,mely a sötét éjszakában pompázol,
Világítsd meg a világom, eme örök álmot.
Eltört a sors,szökik az idő kalitkájából.
A kívánságaim nem mások már mint ábrándok

Eme sivár tájon nincsen már más csak tömeg
Itt lehetetlen tudni,hátulról ki követ
Jön a sikoly,a sivár tájon állat örvend
Gyermekien nevet,sikoly töri meg a csöndet

Körülvesz elmém tört játéka. Végre egyedül!
Ismered ezt az érzést?Oly édes, már keserű
Gyere velem,fogd a kezemet és játszunk együtt
Vajon mosolyogsz e majd amikor a fény eltűnik?

Ismétlődik álmom,amíg valóság nem lesz
Azonban ez elpusztítja lelkemet s engem
Eldobok magamtól mindent,ég veled szeretet
Nem sírok,hisz a vörös eső oly szép ma este

Friss virágillatot érzek,fénylik a szoba
Aranyban ég a táj,nem hagy el a hideg soha
Sikít az üres reggel,mosoly díszíti arcomat
Átölelem az üres világot: Szép álmokat!

Tollam

Élet csókolja homlokom s kedvesen becézget,
Én azonban ülök, nem mozdul e fagyott lélek.
A toll mely oly becses, távoli barátnak tűnik,
De van e remény gyenge énemnek, mely költő létet űzik?
Repednek a falak,az ágyam már nem kényelmes,
A fűtött szobában már nem érzem a meleget.
Hova lett a sok mosoly? Nem érdekel az élet,
Hívogat tollam, a még gyermek büszkeség éltet.
És most a fa székben ülvén, füzetemmel szemben,
Az élet már nem is engem dédelget kedvesen.
Helyette megszállja jelentéktelen tollamat,
Hogy születhessen egy m,mely szívemet hallgatja.

Tiltott gyümölcs

Itt vagyok s várom, hogy eljöjjön az éjszaka
S lehulljon a sötét lepel, mely védőn takar
S csillagoknál is fényesebben ragyog szemem
Mert tudom, nemsokára eljössz hozzám szerelmem
Élem nappalomat és csak rólad beszélek
De a szívem sebe hiányod miatt éget
És kínoz a tudat, hogy nem lehetünk együtt
Hiszen mi nem ugyanaz ég alatt születtünk
De az éj leplében csak egy hold van felettünk
Egyetlen hold világítja meg a gaztettünk
De bűn ez? Szerelmünk vérvörös gyümölcse
Beszennyezlek, ahogy Éva Ádámot ölte?
S jön az éj s gondolataimra hull a lepel
Elviszed minden fájó gondomat kedvesem
De csókod ajkaimat sosem érheti el
Ez a büntetése annak ki szeretni  mer?
De egy nap a holdjaink egyesülni fognak
S a sötét kétes bűneink megbocsátódnak
És édes ajkaid végre testemhez érnek
S a vétkezésektől megszabadul a lélek
S a vérvörös gyümölcs végre elérhető lesz
S nem lesz a bűn kígyója kettőnk között többet
Nem lesz több tiltás, a gátak végre megszűnnek
Közös lesz az ég, holdak egyesülnek.

Szabadság

Fekete csend öleli körbe testemet,
Nem tudom hol vagyok,van valaki mellettem?
Csak én vagyok vagy mégsem?Vajon mi éltet?
Üresség,kétlem hogy van itt más élet…
Az idő mely folyik sodor engem magával,
Ha minden változik,egy fehér jövő várhat,
Mégis minden fekete,láncolt az én lelkem,
Sötét van,nem látom szívem,mi él bennem…
Álmodom? Vagy nincs itt semmi? Mit láthatnék?
A szavaim elvesznek,megfagy a vér,
Elég a fájdalom,legyen üres e lét!
Vidd el hófehér szívem,nem kell fény nekem…
Hiába szól a sors,lelkem zavart,nem figyel
Ha megmozdulok,ha sikerül változnom,mi lesz?
Van jövőm? Tovább élek? Hol van a fájdalom?
Nem érzek semmit ha nem tudom ki is vagyok…
Már nem bírok tovább menni,de nem állok?
Szorít ez a fekete világ magához,
De ha megváltozom,ha megtudom tenni,
A lelkem talán fehérben fog fényleni…
Csak élek tovább,hisz én már mást nem tehetek,
Önmagam vagyok,bezárva a kételyekbe
Lesz valaha jövő? Lesz nekem benne helyem?
Nekem, ki csak egy gyenge lélek fekete lepelben…
Ha mindent elpusztítok akkor van remény?
Mi is a szív? Nem más mint egy üres kellék
Némán gyászolom eme összetört testet,
Körülvesz a múló csend,lehunyom szemem…
Nem ismerek még oly sok mindent: téged,engem
De az ömlő vér,mely fehér utat tör nekem,
Kié a halott szív? Oly sok az ismeretlen,
A fény vakít,kell a szabadság,mely fekete!  

Pár fekete betű

Mik ezek a betűk, mik itt papíromon hevernek?
Mi ez a szó, mely Istennek kegyelmével kecsegtet?
Pár fekete betű, egy szó, egyetlen érzelem,
Egy nagy teher, melyet nem bír már el fáradt lelkem.
Csalfa, kegyetlen érzelem, hagyj el engem!
Hosszú utamon ne kísérd többet lelkem!
De vajon hosszú lesz-e utam? Vagy mindjárt jön a vég?
Nem látok én már mást csak végtelent s vörös lett az ég.
Vörös, egykor testem is e színben lángolt
S mikor velem voltál, ó mekkora mámor!
De a világ szürke, nem, fekete leplét magára vette,
S én mégis vétkezek, hisz az Istenem úgysem néz már engem.
Könnyezik szemem, a betűk elmosódnak előttem
De az az egyetlen szó belém vésődött örökre.
Még egy csók, még egy utolsó esély,
Még egyszer hiszek e szóban: Remény

Hiba
-Egy törvénytelen gyermek lát napvilágot
 Gyenge szél fúj a parton
-Siető léptekkel hagyja el az anya a várost
 Háborítatlan a kristály víz
-Az apáról nem tudni semmit,a hó betakarta a tájat
 Cseresznyefa virágok illatoznak
-A dombon lévő árvaházat kibővítették egy ággyal
 Egy lélek sem töri meg a csendet
-A takaró minden reggel a sarokban hevert
 A természet sötét altatót énekel
-A püspök még nem látott ilyen tiszta gyermeket
 Lábnyomok díszítik a zöld füvet
-A többi gyermek csak szellemnek nevezte
 A fehér ruha csillog a vízben
-Sosem rontott el az árva egyetlen tesztet
 Könnyek törnek ezer kristályszilánkká
-A vacsoránál egy tányér érintetlen maradt
 A Hold megvilágítja a kecses testet
-A szobában a lepedő egy babát takart
 Egy utolsó sóhaj s minden elcsendesül
-Reggel a pap mondott egy búcsú imát
 Együtt gyászolnak az állatok a világgal
-Nem értették az emberek,miért követte el ezt  hibát
 A víz emlékében egy mosolygó lány örökké él

Éjtánc

Felemelkedett a függöny,Isten hozott e lángoló helyen
Megérintem a torkodat,az érzés megbénítja testedet
Az éj gyengéd sötétjében egy tiszta tűz szenvedéllyel lángol
Vörössé festi fehér arcod és ajkad,mily megbabonázó

Gyere közelebb és edd a mi tiltott fekete gyümölcsünk,engedj
Hívd,ennél is hangosabban hívd az elfelejtett nevet,szeress
A legelső találkozásunk hiszem a sorsunkba volt írva
Az volt a legjobb és egyben a legördögibb kalitka

Gyere és táncolj addig míg a hangod el nem veszik a csendben
Még rengeteg időnk van,csak most kezdődött a mennyei este
Most amíg a hold teljes,szökjünk el együtt az ezüst fényében
Gyorsan,mielőtt megtörik az ég s lehullik a függöny végleg

 Gyerünk,felejtsd el a hófehér virágok keserű illatát
Ölelj át,tested melege az elmémnek égi varázs
Hagyd hogy szíved tisztán,igazságosan,gyönyörűen vezessen
Ha lelked nyugalomra jutott,mutasd mosolyod szeretettel

A lélegzeteink váltják egymást, összefonódnak egy jellé
Dobjuk el az összes gondot,vigyél magasabbra az ég felé
A szavak melyek a hátunkba vésődtek,a sok rágalmazás
Felejtsük a fájó emlékeket,hagyjuk el a bűnös hazát

Gyere és feküdj el,a hangod most már végleg egy lett a csenddel
Lejárt az időnk,lassan újra kezdődik a pokoli reggel
A hold már eltűnt,de mi örökké úszunk az ezüst fényben
Lelkünk széttört és eggyé forrt s a függöny leereszkedett végleg

Édes szeretet
A kéz mely értem nyúlt vörös színben lángolt,
Bal és jobb,ajkam az édes ízre vágyott.
Egy csepp megbabonázó hófehér szeretet,
Légy üres test lábamnál és maradj mellettem!
Összetörtek álmaid?Vagy ezek kristályszívem darabjai?
Ha megsemmisülnek az érzések,miért érdemes maradni?
A sötétség oly szép,gyere velem és felejts minden gondot,
Édes sikolyod mint altató,ajkam kényeztető torkod.
E érzés,e vér oly édes,nevetés töri a csendet,
Tartsál vele örökké,mutasd meg beszennyezett lelked!
Simítsd hozzám hideg tested,engedd hogy szeresselek,
Élj velem e kristály sírban,mely oly fényes és meleg.

A felnőtt,ki gyermekké ért

A felkelő nap játékra hív,mint egykor régen
A szemem már hozzászokott eme szürke képhez
Hallom,az oly zajos világban elér egy halk hang
Remegve,lelkem gyermeke az álmaiba csal

Szívem régi időkhöz hív,a szél oly kellemes
Mosolyogva nézem a lerombolt emlékeket
A rozsdás játszótéren a szél egyedül táncol
De egy gyermeki érintés életet varázsol

A gyermek kis meleg keze gyengéden érint meg
Előttem felnőtt énem kinek nem itt a helye
Visszahív az életbe,melyet elvettek tőlem
Folynak könnyeim,ahogy az idő körülöttem

A múltnak egy darabja él a törött babában,
Elkapom eme gyönyörű emlékeket gyorsan
A magányos játékok,a sok rombolt homokvár
A szürke napjaimból hiányzik ez a boldogság

A felnőtt fáradt keze a világot takarja
A tettekből már hiányzik a makacs akarat
A szél kegyetlenül fúj,felszáradnak a könnyek
Hiányzik a kristály, mely színes szivárványt költhet

A sors oly sokszor hívott már ide,hol semmi sincs,
Csak egy szürke játszótér,mégis egy halomnyi kincs
A romok játékra hívnak,a nap gyengéd,meleg
Lelkem gyermeke,ki egy felnőtt,ma velem nevet