Iskolánkban a Béla-napok keretén belül évről évre megrendezik a művészeti bemutatót.
Kilencedikesként az idén első alkalommal én is részesévé válhattam…

Az iskola tanulói megcsillogtathatták tehetségüket ezen a rendezvényen, hiszen mi is lehetne a célja egy tehetséggondozó középiskola tanulójának?! A különböző szakkörök résztvevői megmutathatták magukat diáktársaiknak és tanáraiknak. Aszereplők hada igen sokszínű volt. Az első blokkban diákigazgatónk beszéde után a színjátszók mutattak be egy
darabot I. Béla király intelmeiről, amit azért tartottak fontosnak, mert ezek az intelmek egy kicsit hozzánk is szólnak
így – „bélásként”. Majd rengeteg vers- és prózamondó diák mutatta be, mit tanulnak a Lázár Ervin műhelyben. Az első
blokkot – amiről csak dióhéjban tudtam írni, ugyanis mi, a zombai néptáncosok ez idő alatt hajat fontunk és
öltözködtünk – az iBand zárta. Az első felvonás utáni szünetben, amikor a terem kiürült, mi besurrantunk a színfalak mögé, és ott
vártuk, mikor kerülhetünk végre a színpadra. Ha nem lenne egy régóta bennem élő érzés, akkor izgulásnak neveztem volna.
Persze nem volt több egy egészséges szereplés előtti drukknál. Az emberek és a hangulat a mi kis függöny mögötti világunkban az új helyszín ellenére sem változott. A fiúk hozták a megszokott formájukat. Feltalálták magukat a nézőtérről kiselejtezett székekkel és nem is tudom, milyen díszletnek használható nagy kartongurigákkal. Minden próbálkozásunk ellenére hallhattátok,
ahogyan próbáltunk hangunkat is visszafojtva, csendben nevetni – főleg egy-két humoros előadás vagy saját kis feszültségoldó
műsorunk alatt. Persze a nevetgélés közben igyekeztünk figyelni a műsor menetét is. Teljes nyugalomban valószínűleg csak az
előttünk lévő műsorszám végét vártuk, mintsem figyeltünk azt. Nem mintha nem tetszett volna Mikó Zsuzsanna gyönyörű
szavalata, de már annyira vártuk, hogy sorra kerüljünk, mint a kisgyerekek a karácsonyt. „Már csak ennyi meg ennyi van vissza!”
Aztán megszólalt koreográfiánk zenéje. A fiúk már kinn is voltak, és csapkodták csizmájuk szárát a felvezető részben. Aztán a
dallam ismétlő részében a lányok sorát vezetve én is megjelentem a függöny mögül, és kezdtük táncunkat. Amíg a zene lassú volt és mindenki oda nem ért a párjához, a közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Aztán, amikor tapsos rész következett – a nézők is tapsviharba kezdtek.

Furcsa és új élmény lehetett számukra, hogy mai népzene-feldolgozásra táncoltunk néptáncot, amit mindenki másképp
„dolgozott fel”. Összességében szerintünk pozitívan fogadták, és ígérem: ha lehetőségünk lesz, jövőre is megmutatunk egy kis
részletet tánctudásunkból. Akinek tetszett, az addig is táplálkozzon a most szerzett élményeiből vagy jöjjön el egy-két
fellépésünkre.
 

Bogos Bettina

9. B